Párizs III. - a madeleine

Részletek

Kategória: Párizs

Létrehozva 2016. szeptember 20. (kedd) 19:49

A madeleine-t nem cukrászdában vagy pékségben kóstoltuk. Vacsorát vásároltunk, amihez járt egy kis csemege is. De mi legyen az? Madeleine? Ebből a süteményből tapasztalatom szerint a lekisebb élemiszer üzlet is legkevesebb 6-8 fajtát tart a polcokon. Nem ismerjük a francia márkákat, melyik legyen? Egy középkorú hölgy is megjelent a polc mellet és határozott, magabiztos mozdulattal kosarába tett az egyik márkából 2 csomaggal. A kosarában hús, zöldségek, bor, sajt ... láthatóan vacsorához vásárolt. Mi is ezt választottuk és nem bántuk meg.

Madeleine receptet nem nehéz találni, annál nehezebbnek bizonyult a forma beszerzése. Előszzör a neten nézelődtem, akad is sütőforma bőven, de ezek vagy szilikonból készülnek vagy teflonosak. Szerettem volna bevonat nélküli fomákat. Végül a helyi 100 ft-os boltban találtam fém formát:

Bízva a magyar fémiparban, feltételeztem, hogy ezen forma úgy került kialakításra (gondos mérnöki tervezést vagy a több évszázados tapasztalatot felhasználva), hogy a beletöltött tészta pontosan kiegyensúlyozza majd, és az első benyomás ellenére nem fog felborulni. Csalódtam. A tészta fele a tepsiben sült ropogósra...

Már kezdtem feladni a madeleine sütési terveimet amikor (sütőformát keresve kerek e világon) rábukkantam erre a bejegyzésre, és végre leesett a tantusz: a forma végét vissza kell hajtani! 

"A tea mellé anyám egy kis madeleine-nek nevezett süteményt hozatott, amelynek kicsi, dundi formája mintha csak egy rovátkás kagylóhéjba lenne kisütve. S mindjárt, szinte gépiesen, fáradtan az egyhangú naptól s egy szomorú holnap távlatától, ajkamhoz emeltem egy kanál teát, amelybe előtte már beáztattam egy darabka süteményt. De abban a pillanatban, amikor ez a korty tea, a sütemény elázott morzsáival keverve, odaért az ínyemhez, megremegtem, mert úgy éreztem, hogy rendkívüli dolog történik bennem. Bűvös öröm áradt el rajtam, elszigetelt mindentől, és még csak az okát sem tudtam. Azonnal közömbössé tett az élet minden fordulata iránt, a sorscsapásokat hatástalanná, az életnek rövidségét egyszerű káprázattá változtatta, éppúgy, mint a szerelem, s mint hogyha csak megtöltött volna valami értékes eszenciával: jobban mondva, az eszencia nem bennem volt, én voltam az. Nem éreztem többé magam közepesnek, véletlennek, halandónak. Honnan jött ez a roppant öröm? Éreztem, hogy összefügg a tea és a sütemény ízével, de hogy végtelenül több s nem ugyanolyan természetű. Honnan jött? És mit jelent? Hogyan tudnám megközelíteni?

(...)

S hirtelen megjelent az emlék. Ez az íz annak a darabka madeleine-nek az íze volt, amit Combray-ban, vasárnaponként (mert olyankor mise előtt sose hagytam el a házat) Léonie néném szokott adni, ha felmentem köszönni a szobájába, miután előbb beáztatta a teájába vagy a hársfateába. A kis madeleine látványa semmire se emlékeztetett, amíg meg nem kóstoltam; talán mert azóta sokszor láttam, anélkül, hogy megízleltem volna, a cukrászdákban, és így a képe elhagyta a combray-i napokat, hogy más, újabb napokhoz kapcsolódjék; talán mert az emlékekból, amelyek oly régóta kívül esnek az emlékezetemen, semmi se maradt életben, mindannyi százfelé hullott; formáik – e kis cukros kagylóé is, amely pedig oly buján érzékies, szigorú és ájtatos redői alatt – vagy megszűntek, vagy elszunnyadtak, elvesztették terjeszkedő erejüket és így nem voltak képesek feljutni az öntudathoz. De mikor a régmúltból többé már semmi se marad, az élőlények halála után, a dolgok pusztulása után, egyedül az íz és az illat élnek még tovább sokáig, törékenyebben, de elevenebben, anyagtalanabbul, szívósabban és hívebben mindennél – mintha csak lelkek volnának, amelyek idézik, várják, remélik, minden egyébnek romjai felett, s amelyek moccanás nélkül tartják majdnem megfoghatatlan harmatjukon az emlék óriás épületét." Marcel Proust